Mítoszok

Mítoszok nélkül még a mai „modern” korban sem képes meglenni a „felvilágosult” emberiség. Régebben az emberek a mítoszok segítségével próbáltak választ találni az élet nagy kérdéseire. Népek igyekeztek megmagyarázni eredetüket a mítoszok felhasználásával. Nagy birodalmak mítoszokkal is szerették volna legitimálni más népek felett gyakorolt uralmukat. Aztán jött a felvilágosodás és a tudomány mindenhatóságának a kora. És semmi sem változott. Mert hát vajon nem mitikus-e mondjuk a világ teremtéséről szóló „nagy bumm” elmélet? És nem születtek-e meg a világot uralni akaró birodalmak új mítoszai? A Szovjetunió és a nemzetközi kommunista mozgalom vajon nem alkotta meg a maga saját mítoszait Leninről, a „nagy októberi szocialista forradalomról” és a „nagy honvédő háborúról”? És Amerika vajon tényleg a „szabadság világítótornya”? Igaz, Istenre már kevésbé hivatkoznak a modern kor mítoszai. Inkább az ellenségkép felfestésében jeleskednek. A második világháború után felemelkedő szuperhatalmak létüket jórészt a „vérszomjas fasiszták és nácik” mítoszára alapozták. Hát persze hogy voltak vérszomjas fasiszták és nácik, miként voltak vérszomjas szovjet, amerikai, angol és francia katonák is. És voltak igaz emberek mind a két oldalon. A „vérszomjas, kegyetlen fasiszta-náci” mítosza még máig él: ha valaki politikai ellenfelére valami nagyon csúnyát akar mondani, akkor „fasisztának”, „nácinak” nevezi, és Mussolinihez, Hitlerhez, Goebbelshez, Mengeléhez hasonlítja. Igen ám, de amikor a globális világbirodalom terjeszkedése az arab-iszlám világ ellenállásába ütközött, baj történt. Miféle mitologikus magyarázat adható a muszlimok elleni legújabb „keresztes” háborúhoz? Hát éppen a keresztre hivatkozni nemigen lehet. Marad a demokrácia terjesztésének meséje, de ez sem igazán jó, mert a demokrácia Nyugaton sem túl népszerű. Nem elég mozgósító erejű a „tömegpusztító fegyvereket akarnak előállítani” típusú mese sem. Megszülték hát az új mítoszt: a „vérszomjas, terrorista mohamedán” mítoszát.